A dombon ülve elméláztam. Csak a csillagokat bámultam, nem tudom meddig, de a fagyos szél már befurakodott a kabátom alá. Dideregve ébredtem fel a szédült tudatállapotból, és feltápászkodtam a nyirkos fűről. Valóban hideg volt, de mintha a több ezer fényévnyire lévő világító remény sugarak egy páncélt öltöttek volna rám. Azt képzeltem védve vagyok, nem csak a hidegtől, de a földön lévő összes gyötrelemtől, fájdalomtól, kíntól, vagy gonoszságtól. Ekkor fel pillantottam és a messzeségből a saját arcképem tekintett vissza rám. Az égbe égett a mosolygó gyermeki arcom. Milyen csodás! Fent vagyok azon a hatalmas fekete pamlagon, és saját magamra tekintek le. Aztán tovább siklott a tekintetem és megláttam az édesanyám mosolygó szempárját, majd a dohányzó asztalon félre hamuzó édesapám komor tekintetét, aztán megindult a világ. A szerelmek arca, a vörös ajkak zápora, a gyönyörű mellek amelyeket megfogtam, és a kusza harcok amelyeket megvívtam. A páncél tényleg rajtam volt az ég pedig mesélt, hisz a fény amely a bolygónk felszínéről visszaverődik, csak most ér el a világ bizonyos pontjaira. Most történik meg az első csók, most törik össze először a szív, és most foltozza be gondosan, aprólékos munkával, a repedést a következő nagy szerelem. Minden ott van fent, valahol... csak fel kell tekinteni és új csillagokat varázsolni arra a nagy óceánra...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.