Gondolatok a könyvtárból

A sós tenger szag keveredett az olcsó rum és vér szagával a Vörös Tulipán fedélzetén. Az egyik foghíjas kalóz a támadó felé vetődött kezében kicsorbult rozsdás szablyájával, de mielőtt lesújthatott volna egy kardmarkolat csapódott az orrába ami hatalmasat reccsent. A másik társa a rumos hordó mellől állt talpra és újabb rohamra indult. Gyilkosa rezzenéstelen arccal várta a rohamozó kalózt majd egy gyors csapással szelte le a fejét és már jobbra riposztozott a másik rátámadó felé. Hosszú és rövid kardja gyorsan járt és a tehetetlen legénység már a pengék követésével is felhagyott. Volt aki jobbnak látta beleugrani a tengerbe minthogy a fedélzeten maradjon a fekete hátra simított hajú férfival és két táncoló kardjával. Két bátor kalóz perdült elé és gyors szúrásokkal próbálták megsebezni a bitorlót. Az első szúrást könnyedén hárította a rövid kard a másik kard pedig tökéletes összhangban fúródott a meghökkent áldozat mellkasába. A másik szúrás már majdnem elérte a célját, a férfi veséjéte amikor is, az egy párduc ügyességével ugrott félre rövidkardját helyén hagyva és precíz mozdulattal szelte le vele a tőrt markoló kezet. Hat kalóz feküdt holtan kettő megcsonkítva, és vagy egy tucat kuporgott lent a földön fegyverét eldobva meghunyászkodva. A kalóz kapitány sápadt arccal és remegő térddel lépett a férfi elé. Mielőtt kimondhatta volna azonban a megadó szavakat hatalmas dörgő léptek rázták meg a fedélzetet. A kabin összeeszkábált ajtaja robbanva repült el a terdeplő kapitány mellett és egy robosztus izomtömeg jelent meg. Szájából folyott a nyál, sárga fogai szerte szét álltak, napfényt nem látott még is összeaszott bőre darabokban hámlott róla. A férfi felismerte a sima mezei ogrét és ha meg is lepődött jól leplezte. Erre azonban egyesek felbátorodtak és ismét kétlábra álltak kezükben a kardjukat bizonytalanul forgatva, várták a végkifejletet. A férfi hátrált két lépést felmérte a terepet. Az ogre tőle jó öt méterre fújtatott és csikorgatta fogait, mellette két összezavarodott kalóz állt. A kapitány ugyanabban a kétségbe esett pozitúrába görnyedt a földön, jobbra tőle pedig egy két bátor jelentkező fenegette a tőrét. Ekkor az ogre neki lendült, könnyedén átlépett a térdeplő kalóz kapitányon és a férfi felé nyúlt, aki elrugaszkodott az ogre vállán landolt és elugrott onnan. Ahogy sejtette jobbról egy tőr indult meg feléje de már jóval az elhajítás előtt ott villant a hosszúkard pengéje, ahova a becsapódást számította. Alávágott és tovább lőtte a repülő tőrt egy éppen rohamra induló martalóc szívébe. Egy bukfenccel érkezett az ogre mögé és gyors íves mozdulatokkal vagdosta az ogre kemény bőrét, mikor az ogre rávicsorgott a rövid kard az állkapcsába fúródott és a hegye az ogre feje tetején jött ki. A férfi kitépte a kardot a szörnyeteg holttestéből és az összerogyó tetem mellkasába rúgott. Nagyott puffant a fedélzeten, majd csönd lett. A kapitány most nézett föl előszőr a térdelő pozícióból.

- A hajó a tied, csak kíméld meg az életünket. – mondta és lerakta ékkövekkel díszített kardját.

Acker megcsóválta a fejét és a hosszúkardjának pengéjét a kapitány nyakához illesztette. Beleszagolt a friss tengeri levegőbe és odakurjantott a kormányosnak.

-          A hajót vissza indítod Sirenportba.

Mindeközben Mocskos Dough a sörös korsóját törölgette Sirenportban és résnyire nyitott ablakán leskelődött kifelé. Mélyet sóhajtott és a szekrénybe helyezte a tisztára csutakolt ivó alkalmatosságot. Marlow tüntetőleg intett és megcsóválta a fejét.

-          Dough, Dough... hagyott már valaha valakit is cserben? – kérdezte élesen.

A vén, zsíros hajú Dough savanyú ábrázattal meredt a részeges Marlowra.

- Szerettem azt a hajót. A Vörös Tulipán örökség. Engedd meg, hogy aggódjak.

Marlow felállt, letörölte poros nadrágját és egyensúlyát keresve Dough felé indult. Útját állta azonban egy szék amelyet elsőre nem sikerült megkerülnie így inkább mámoros tekintettel, a kanyar lendületével beleült.

-          Acker a legjobb. – mondta meglepően tisztán. – Ha azt mondta visszahozza, akkor az a hajó hamarosan itt lesz a kikötőben.

-          Neki se lehet mindig szerencséje. Nem kellett volna egyedül utánuk mennie.

Marlow kiköpött, amit Dough mérsékelt jókedvvel fogadott, de lenyelte a mérgét.

-          Szó sincs szerencséről. Nem hallottál még sokat erről a fickóról lefogadom. – választ sem várva folytatta. – A fickó mindent elintéz, nem fél a fájdalomtól, nem fél a haláltól, sokan azt repesgetik róla hogy ő maga a sátán fia. Nem akadt eddig olyan ellenfele aki megszorongatta volna, hihetetlen szerencséd van, hogy éppen nálad szállt meg és éppen ekkor.

A kövér kocsmáros egy pillanatig elgondolkozott majd megcsóválta a fejét.

- Puszta mese. Eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, ezek a martalócok, ezek a férgek aljasok, és kiszámíthatatlanok, egy ember nekik nem ellenfél.

Marlow most ismét megpróbált közelebb jutni társalgó partneréhez, de úgy érezte a padló el kezd hullámozni a szék alatt így visszahőkölt.

-          Hogy megnyugodj elmesélek neked egy történetet, én is csak hallottam, de olyan embertől aki ha azt mondaná, az anyám egy mocsári troll én nyomban felfegyverkeznék ellene. Önts még egy korsóval és neki is kezdek...

A felesleges plusz

Személyes problémám a felesleges plusz jelenléte, a hihetetlen vágyakozás arra, hogy tudassuk a másikkal kik vagyunk. Az érzelmeink projektálása nem egy feltétlenül befogadható folyamat, még akkor sem ha önmagunk azt érezzük. Az alap probléma hogy azt feltételezzük a másik képes és akarja befogadni az adott én állapotunkat, nem véve figyelembe az ő jelenlegi szituációját, jelenlegi érzelmi állapotát. A felesleges plusz nem mást mint az egocentrikus álláspont projekciója. Szomorúan veszem észre magamon, hogy néha nem vagyok képes megállni azt a késztetést, ami arra sarkall, hogy osszam meg a gondolataimat, az érzelmeimet egy számomra fontos emberrel, még akkor is ha ez a fontosság nem éppen kölcsönös. Ez kifejezetten kényelmetlen szituációkat eredményezhet. Teszem azt, valakivel csak megakarod osztani az aktuális problémáidat, hirtelen úgy érzed, hogy ő a megfelelő partner ahhoz, hogy megértse, és megoldódjanak a körülötted lévő konfliktusok, akár pusztán azzal, hogy ő megért téged. Fontos kihangsúlyozni, hogy ő egy másik ember, más tudatállapottal és más aktuális konfliktussal, és azzal, hogy a felesleges pluszt ami benned van rátestálod, csak terheled őt. A türelem fontos minden emberi kapcsolatnál és az, hogy ezt a türelmi időszakot kihasználjuk arra, hogy eldöntsük az adott illető tényleg az, akivel megosztanánk ezeket a problémákat, megosztanánk önmagunkat. Csak egy visszatérő példával tudok ékeskedni (vagy inkább szégyenkezni) az ellenkező nemű partner akit a szívedbe fogadsz és kitárod magad, még nem vált a lelki társaddá, és nem fog megérteni, vagy igazán átérezni a te lelkedet nyomó problémákat. Lesznek emberek akik tudják miről írok, s lesznek akiktől ez nagyon távol áll, de sose várd el a másiktól, és sose traktáld a saját problémáidat a másik félre, megoldást várva tőlük, mert ezt a megoldást csak te adhatod meg magadnak, és nem szabad ezzel elrontanod egy bimbódzó barátságot, szerelmet...

A dombon ülve elméláztam. Csak a csillagokat bámultam, nem tudom meddig, de a fagyos szél már befurakodott a kabátom alá. Dideregve ébredtem fel a szédült tudatállapotból, és feltápászkodtam a nyirkos fűről. Valóban hideg volt, de mintha a több ezer fényévnyire lévő világító remény sugarak egy páncélt öltöttek volna rám. Azt képzeltem védve vagyok, nem csak a hidegtől, de a földön lévő összes gyötrelemtől, fájdalomtól, kíntól, vagy gonoszságtól. Ekkor fel pillantottam és a messzeségből a saját arcképem tekintett vissza rám. Az égbe égett a mosolygó gyermeki arcom. Milyen csodás! Fent vagyok azon a hatalmas fekete pamlagon, és saját magamra tekintek le. Aztán tovább siklott a tekintetem és megláttam az édesanyám mosolygó szempárját, majd a dohányzó asztalon félre hamuzó édesapám komor tekintetét, aztán megindult a világ. A szerelmek arca, a vörös ajkak zápora, a gyönyörű mellek amelyeket megfogtam, és a kusza harcok amelyeket megvívtam. A páncél tényleg rajtam volt az ég pedig mesélt, hisz a fény amely a bolygónk felszínéről visszaverődik, csak most ér el a világ bizonyos pontjaira. Most történik meg az első csók, most törik össze először a szív, és most foltozza be gondosan, aprólékos munkával, a repedést a következő nagy szerelem. Minden ott van fent, valahol... csak fel kell tekinteni és új csillagokat varázsolni arra a nagy óceánra...

Honnan hová?

Követelünk egy olyan államigazgatást, ami igenis igazságosan ítéli meg a bűntetteket, igazságosan lép fel a szegénységgel szemben, nem erősíti azok helyzetét akik meglopják az alsóbb rétegeket, betekintést ad az aktuális gazdasági problémákba, és egy olyan világot ahol nem az anyagi, sokkal inkább a szellemi, és érzelmi érték alapján bírálják el az embereket...

Szép világ lenne, ha igazságos rendszerbe élnénk, de sajnos nem azért nem igazságos a rendszer mert a demokratikus jogaink gyalázva vannak – ellentétben azzal, hogy sokan ezt ennek tudják be. – hanem azért mert a jelenlegi demokrácia a hülyék államformája. A választó szépen hangzó szavakat hallgat, vagy éppen azt hallgatja, hogy a másik oldal miért hülye, esetleg egy népcsoportot tűz ki szeme elé bűnbaknak. Mi sem egyszerűbb mint a cigányokra, zsidókra, kisebbségi bűnözésre fogni azt a problémát amit az emberi egocentrikus álláspont generál, és a hiúsági kérdés. Manapság ha egy párt delegáltjára szavazol, akkor egy ismert arcra szavazol, aki szimpatikusabb mint a másik politikus, és ez a szimpátia vagy antipátia legvalószínűbben a közeli környezeted, ismerőseid hatására került előtérbe nálad. Pedig sokkal többről van szó mint arról, hogy egy politikus beszédei, mondatai, milyen utóbírálatot kapnak a sajtótól, az emberektől. Egy politikai pártnak kell, hogy legyen egy terve és elképzelése arról, mit akar elérni.

Kapcsolati Kötelékek

Miért van az hogy belőlünk hiányzik az ami boldoggá tesz, belőlünk emberekből? Az ember nem arra teremtett, hogy magányos magábafordult lényként élje le az életét, hanem arra, hogy megtalálja azt a mankót amit egy másik ember nyújt neki és egyek lehessenek, megtanulják beengedni a másikat – helyesbítenék nem megtanulják a képesség alapból bennünk van, csak ettől megfosztottak minket. De a társadalom ellehetetlenít minket ha belegondolunk, hiszen az lett belénk nevelve generációról generációra, hogy nem lehetünk azok akik szeretnénk. Mindenki vágyik arra, hogy ne egyedül kelljen meghalnia, ne egyedül kelljen szembenéznie a dolgokkal amelyek fenyegetik. Arra vágyik, hogy szeressék és szerethessen, ez a mozgató rugója és ettől lesz boldog. Az elmúlt időben azonban másról sem szól az élet mint egy ranglétra megmászásáról az ambíciók beteljesedéséről – ami ha belegondolunk természetes is, hiszen az ember önellátó állat, és legtöbbüknek nem csak önmagukról kell gondoskodniuk. De kérdés, nem lehet-e hogy a társadalmi korlátok közé beszorult emberek valójában sosem lesznek boldogok? A pénz nem boldogít, ez egy féligazság. Való igaz, hogy az embert a pénz és a hatalom (továbbiakban a kettő nem megkülönböztetendő) nem teszi boldoggá, ha nincs mellette az amit a lelkünk mélyén akarunk, egy érzelmi biztonság egy olyan emberrel akit megértünk. A fent említettektől eltekintve szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy az ember egyedül is produktív, hiszen amíg egy kiforrott kötelék nem alakul ki, addig csak magára számíthat az ember – ez a kötelék gyerekkorban még jó esetben meg van bennünk később hal ki belőlünk, egyesek ezt hívják felnőtté válásnak. A köteléknek el kell szakadnia a szülők és a gyermek között ebben a pillanatban hiszen ha nem szakad el, akkor az ő általa középpontba állított kapcsolati lánc olyan ember lesz aki nem tudja őt végig kísérni az úton, illetve más korszakban világban élt és él. Viszont ahhoz, hogy az ember képes legyen a kötelékek elszakadása után új köteléket kialakítani sok idő, és fáradtság kell, gyakorlatilag ez is egy nehéz fizikai/lelki munka, de a fizetség a boldogság. Sokan ezt a köteléket nem képesek létrehozni, sőt inkább ez jellemző a mai társadalomra, valószínűleg a kockázattűrő képességünk kiveszett belőlünk az évek során, és sebezhetőnek érezzük magunkat, félünk attól, hogy a másik fél nem fogad be vagy netán önmagunkat csorbítjuk. Mivel a legtöbb ember így érez, nem akar új köteléket kialakítani a csalódástól félve, még ha a szürkeállományukban is születik ez a döntés, és ez okozza ezt a végtelen széthúzást amit észrevehetünk. Ugyanez a kötelék illetve a boldogság útját keresi a vallás is, amely ahelyett hogy más embertársaikkal létesítenék ezt a köteléket egy felsőbb hatalmat hoznak létre – és akár hisszük akár nem ez egy jó út kezdete. A vallásból annyi hiányzik, hogy ezt a felsőbb hatalmat kihagyjuk és ne közvetítőn keresztül keressük a boldogságot. Kevés olyan embert – sőt így belegondolva egyet sem – ismerek aki megtalálta a boldogság kulcsát, de ami a nagyobb baj nem is keresi. Egy cél lebeg a legtöbb előtt túlélni, jól élni, magunkat bebiztosítani. Az ember egocentrikus világ nézettel rendelkezik, de azt nem veszi észre, hogy az énje teljes kiforrásához és a maximum kihozásához nem elég csak ő maga.

Társadalmi Kapcsolatok

Az ember különféle viselkedés módokat formál különböző helyzetekben, és van hogy maga a döntése és a gondolata is megváltozik a környezetében lévő emberek miatt. Amíg ez így van és a csoport részeként nem képes az egyént fent tartani az illető labilis talajon áll, nincs biztonságban saját magától sem. Ahhoz, hogy az ember a társadalmi kapcsolatain belül is önmaga tudjon maradni erős önkontroll, fegyelem és teherbíró képesség kell. A legtöbb esetben az éned megmaradása érdekében abban a pillanatban nem kedvező döntéseket kell meghozni. Magad választod meg az ént ami vagy és emellett konzisztensnek kell lenni, ha kiegyensúlyozottá és sikeressé akarsz válni. A múlt mindig befolyással van az emberre és a családi háttér is éppen ezért, minden embernek meg van a maga életútja és életstílusa. Ezt a DNS láncolatunk is biztosítja, hiszen az örökítő anyag nem csak a külsőre és a belsőre hat hanem az emlékeket és tapasztalatokat, kínokat és boldogságot is továbbítja a szülő a gyerekében. Mivel egy meghatározott életszemlélettel születünk (persze ezt a saját emlékeid és saját tapasztalataid szintúgy formálják az idő során) ezért hasonló értékrendű emberek társaságával azaz hasonló problémájú és gondolkodás módú emberekkel veszi körül magát az ember, s keresi azt a gondolat menetet amely az ő fejében is benne van. Nincs két ugyanolyan ember éppen ezért kell kompromisszumokat kötni társaságban és éppen ezért vetkőzi le az ember olykor önmagát, annak érdekében, hogy elfogadják őt. Mikor a sajátértékrendünket levetkőzzük akkor válunk a tömeg részévé illetve egy csoporthoz asszimilálódunk, ennek következményeképpen csorbulhat az életszemléletünk és az individumunk. Sokan annyira levetkőzik sajátmagukat, hogy képtelenek újra össze állítani azt és egy itt-ott megváltozott énné válnak. Ha az ember rájött, hogy hibázott és korrigálja az ennek a folyamatnak a pozitív kicsengése, csakhogy előre nehéz felismerni, hogy melyik személyiség fejlődési folyamat épít és melyik rombol. Itt jelenik meg a sok fajta társadalmi kapcsolat hátránya. Egy társaságban, vagy egy kifejezett ember miatt az ember személyiség fejlődésen megy keresztül énje és énképe változik, majd ez a társ eltűnik a színről. Kérdem én, ha egyszer az ember személyisége egy adott emberikapcsolat irányába megváltozott miért törli ki azt az embert az életéből? Ezek persze csak a komolyabb és mélyebb kapcsolatokra igazak, nem a felületes, haver, csajszi, pasi, típusú társadalmi kötelékre. Ha az ember egy mélyebb köteléket alakított ki és azzal a saját személyiségét vetkőzte le és öltötte fel újra egy más formában, azt ha elveszíti az adott „ruha” már nem használható, illetve nem olyan mértékben mint ahogyan az tervezve volt. Tartom és vallom, hogy az ember komoly emberi kapcsolatba fektessen bele elég energiát és a befektetett energia ne menjen feleslegbe, hiszen az élet rövid és valamikor meg kell találnunk a helyünket benne.